Varjú, ökörszem, kárókatona, bagoly, csalogány, pacsirta, és még vagy 60 féle madár bukkan fel Shakespeare műveiben, akinek 450. születési évfordulója alkalmából a BBC szárnyasokat idéző írásaival foglalkozott. A Föld napi elborzasztó számadataink, és az akác betolakodó jellegét körüljáró cikkünk után, a május 10-i Madarak és fák napja alkalmából az angol nyelvű cikk betolakodó madarát idézzük.
Shakespeare madarai évszázadokon át inspirálták a mester rajongóit, különféle furcsa, olykor hatásában megdöbbentő tettekre. Viktoriánus madárrajongók például szövegeit indítékként használták, hogy nem őshonos madarakat eresszenek szabadon. A német bevándorló, Shakespeare- és madárrajongó Eugene Scheffelin, az új amerikai nemzet komfort- és otthonosság érzetét fokozni kívánó Amerikai Akklimatizációs Társaság tagjaként, európai fákat és madarakat igyekezett meghonosítani. 1890-ben 60 seregélyt eresztett szélnek a new yorki Central Parkban, annak reményében, hogy elszaporodnak - mára 200 millió van belőlük.
A legtöbb honosítási kísérlet sikertelenné vált, ellenben a seregélyéhez hasonló számbeli győzelem sem feltétlenül számít pozitívnak. A tudósok összefüggést látnak az odulakó seregély elterjedése és az őshonos fajok, pl. a vörösfejű küllő, bíborfecske vagy a hegyi kékmadár számának megcsappanásában.
Bár a seregélyek száma is valamivel csökken, a környezetre tett káros hatásukon ez nem érezhető. 2012-ben az USA mezőgazdasági minisztériuma 1,5 millió példányt ejtett csapdába vagy lőtt ki, ami a teljes populációhoz képest eltörpül.
A zömök, harcias madarak veszélyei a mezőgazdaságot érő több mint 1 milliárd US dollár kár mellett például, hogy nagyszámú, tömött csapatokban repülve rendkívül veszélyeztetik a légteret: többek között seregélyek okozták az amerikai légiközlekedés egyik legnagyobb katasztrófáját 1960-ban, mikor egy gép motorterébe repültek. Közelükben csökkenhet a tejtermelés, mivel kilopkodják a gabonát az állatok vályúiból is, és persze még azt is nagyon jól tudják, melyik a legtáplálóbb szem!
Elterjesztését persze nem az vezérelte, hogy Shakespeare olyan pozitívan mutatta volna be: egyedül egy helyen, a IV. Henrikben, kísértő hangjára célzott: "Ő azt mondotta, hogy /Ki nem váltandja Mortimert soha, / S megtilta szólnom Mortimer felől. / De én hozzá megyek, ha szendereg; / S ezt harsogom fülébe: Mortimer!/ Sőt egy seregélynek majd megtanítom / A Mortimer szót, s azt adom neki, / Hogy izgalomban tartsa bősz dühét."
Mozartnál az USA-ban üldözött betolakodó még pozitívabb kicsengéssel jelenik meg: ő háziseregéllyel büszkélkedhetett, és állítólag e madártól csente el G-dúr zongoraversenye variációs zárótételének témáját...
Óvjuk őshonos fáinkat, madarainkat!
A BBC cikke itt olvasható
